IV.

A világra rátört vihar előtti csend a télen át is folytatódott. Néhány országban megtervezték a jegyre való elosztás rendszerét, néhol be is vezették. Angliában eltűnt a sütemény, de kenyér jutott még mindenkinek. A sajtó továbbra is a derűlátás és a borúlátás között ingadozott, de már nem oly heves ingásokkal. A leggyakrabban föltett fontos kérdés ez volt: mennyi időbe telik, amíg a vírus leküzdésével az élet visszatér normális rendjébe?

„Jellemző – gondolta John –, hogy senki se beszél az élettelen ázsiai földek termővé tételéről”. Egy februári napon szóba hozta ezt ebéd közben Roger Buckleynak. Roger klubjában ültek, a Treasuryben.

Roger így szólt: – Nem, tényleg nem gondolunk sokat rájuk. Mintha sikerült volna lemetélnünk a világ többi részét, s csak Európa, Afrika, Ausztrália-Óceánia meg az amerikai földrész maradt volna. Múlt héten láttam a közép-kínai fényképeket. Pár hónappal ezelőtt még lehozta volna őket a sajtó. De nem közölték, és nem is fogják közölni őket.

– Milyenek voltak?

– Színes felvételek. Barnák, szürkék, sárgák ízléses színösszeállítása. Csupasz föld és agyag. Tudod-e, hogy a maguk módján ijesztőbbek voltak, mint azok a régebbi éhségfotók?

Halk léptekkel odajött hozzájuk a pincér, s lassú, türelmes szertartásossággal hozta oda söreiket. Mihelyt elment, John megkérdezte:

– Ijesztőek?

– Engem megijesztettek. Eddig nem fogtam föl igazán, micsoda alapos pusztítást végzett a vírus. Az ember önkéntelenül azt hiszi, valami kevés fűszál marad a nyomában. Hacsak néhány fűcsomó is imitt-amott. De semmi se maradt. Csak a fűfélék tűntek el, persze, de az embert mégis meglepi, milyen nagy területet tesznek ki az ilyen vagy olyan fűfajták.

– Hallottál-e valami híresztelést az ellenlépésekről?

Roger megrázta a fejét: – Hadd fogalmazzak így: a hivatalos körökben éppoly tétovák a híresztelések, mint a sajtóban, de valami bizalom árad belőlük.

– A bátyám elbarikádozza magát – mondta John. – Meséltem már?

Roger kíváncsian hajolt előre: – A farmer bátyád? Hogy érted, hogy elbarikádozza magát?

– Meséltem már neked arról a helyről, a Vakvölgyről, amelyet dombok vesznek körül, és csak egyetlen kis szoros vezet ki belőle. Most kerítést építtet, hogy lezárja a szorost.

– Folytasd. Ez érdekel.

– Más nincs. Nyugtalanítja őt, mi fog történni a következő mezőgazdasági évben. Még sose láttam ilyen nyugtalannak. Elég az hozzá, hogy a búzatermő földterületén gumós növényeket akar termeszteni. Sőt azt akarta, költözzünk le, és töltsünk nála egy évet.

– Amíg elmúlik a válság? Akkor csakugyan aggódik.

– És mégis – mondta John –, azóta mindig újra elgondolkodom ezen… David világéletében megfontoltabb volt nálam, s ha belegondolsz: egy gazdaember megérzéseit nem szabad legyintéssel elintézni efféle ügyekben. Londonban nem tudunk mást, csak amit az orrunkra kötnek.

Roger ránézett, elmosolyodott: – Van valami abban, amit mondasz Johnny, de ne feledd, hogy én az orra kötős oldalon állok. Mondd csak: ha idejekorán beavatlak az összeomlásról szóló belső információkba, akkor tudsz-e helyet szerezni a mi kis háromtagú családunknak a bátyád rejtekhelyén?

– Gondolod, hogy összeomlásra kerül sor? – kérdezte John idegesen.

– Egyelőre semmi jele. A jól értesültek ugyanazt a derűlátást árasztják magukból, amit az újságok. De én rokonszenves bebiztosításnak látom azt a Vakvölgyet. Rajta tartom a fülem a hírforrásokon. Mihelyt a legkisebb figyelmeztető zörgést meghallom, meghatározatlan időtartamú szabadságot veszünk ki családostól, és elindulunk északnak, jó? Mit szólsz hozzá? Befogadna bennünket a bátyád?

– Hogyne, természetesen – John elgondolkodott az ötleten. – Mit gondolsz, mennyi információhoz férsz hozzá?

– Eléghez. Tájékoztatni foglak. Nyugodt lehetsz, ez esetben inkább az óvatosság felé billenek ki. Semmi kedvem London közelében rekedni egy éhínség kellős közepén.

Különféle sajtfajtákkal megrakott tálalóasztalt gurítottak el mellettük. A levegőt egy londoni klub déli, álmos nyugalma itatta át. Könnyedén és zavartalanul zúgtak a beszélgetések.

John intett: – Nehéz elképzelni, hogy bármi is megtörné ezt.

Roger is szemügyre vette a színhelyet. Tekintete szelíd volt, de éles.

– Egyetértek, teljesen megtörhetetlen. Elvégre, ahogy a lapok elég gyakran mondogatják, mi nem vagyunk ázsiaiak. Érdekes lesz figyelni a magunkfajta büszke briteket, amikor a viharfelhők gyülekeznek. Megtörhetetlenek. De mi lesz, ha megroppanunk?

A pincér meghozta a húsukat.

– Mégse – helyesbítette magát Roger. – Érdekes lesz, de ahhoz nem elég érdekes, hogy kedvem lenne megvárni.

Késett a tavasz; száraz, hűvös felhős volt a március, s ez az idő belenyúlt az áprilisba is. Amikor aztán április második felében megérkezet a meleg, nedves levegő, kiderült, hogy a Csung-li vírus mit sem vesztet az erejéből. Ahogy nőtt a fű a földeken, kertekben, autópályák mentén, szárát sötétzöld foltok éktelenítették, ez a zöld terjedt, és rothadt barnává sötétült. És bizonyította: a vírus újra támad.

John megkereste Rogert.

Megkérdezte tőle: – Mi a hír a ti térfeleteken?

– Bármily furcsa, nagyon jók a hírek.

– A kertem teli van vele – mondta John. – Belefogtam, hogy kiirtom, de aztán láttam, hogy az egész kerület megkapta a fertőzést.

– Az enyém is – mondta Roger. – Rothadt melegbarna színük lett. Egyébként visszavonták azt a rendelkezést, hogy megbüntetik, aki nem vágja ki a megfertőzött füvét.

– Hát akkor mi a jó hír? Nekem ez is épp elég.

– Holnap hozzák az újságok. Az Unesco azt állítja, hogy megtalálták a megoldást. Kitenyésztettek egy vírust. Amely fölfalja az összes fázisú Csung-li vírust.

– Ez bizony gyanúsan kapóra jön. Nem gondolod?

Roger elmosolyodott: – Nekem is ez volt az első gondolatom. De az ezt bejelentő bulletint olyanok írták alá, akik nem hamisítanák meg egy kísérlet eredményét, még ha ezzel agg szüleiket is mentenék meg a máglyától. Tényleg hiteles.

– Megmenekülés az utolsó pillanatban – mondta elgondolkodva John. – Rágondolni sincs kedvem, mi történt volna máskülönben ezen a nyáron.

– Én hajlandó vagyok rágondolni – mondta Roger. – épp csak részt venni nem akartam benne.

– Gondolkodtam, küldjem-e vissza a gyerekeket az intézetbe. Gondolom, most már küldhetem.

– Azt hiszem, jobb lesz ott nekik – mondta Roger. – Biztosan lesz élelmiszerhiány, mert aligha képesek még olyan széles területeken bevetni az új ellenvírust, hogy az idei termést megmenthessék. London valószínűleg jobban megérzi a szűkösséget, mint más helyek.

Az Unesco jelentés nagy nyilvánosságot kapott, s a kormány is kiadta helyzetfölmérő jelentését. Az Egyesült Államoknak, Kanadának, Ausztráliának és Új-Zélandnak voltak gabonatartalékai, s mind a jegyrendszer bevezetésére készültek saját lakosságuk számára, hogy ez a készlet kitartson a legközelebbi hiányidőszakra. Angliában hasonló, de még szigorúbb gabona- és húsadagolást vezettek be.

A légkör ismét enyhült. A kétféle hír – a vírus ellenszeréről szóló és az adagolás életbeléptetéséről szóló – hatása egyszerre volt vidító és reménykeltő. Amikor David levele megérkezett, a levél hangja szinte nevetségesen kilógott a kórusból.

Ezt írta:

Egy szál fű sem maradt a völgyben. Az utolsó tehenet tegnap vágtam le; úgy értesültem, valakinek Londonban volt annyi esze a télen, hogy kibővítse a hűtőkapacitást, de ez se lesz elég ahhoz a húsmennyiséghez, amelyet a közeli hetekben föl kell dolgozni. Én besózom az enyémet. Még ha jóra fordul is, évek telnek bele, amíg ez az ország ismét megtudhatja, mi is az a hús. Vagy a tej, a sajt.

És bárcsak elhihetném, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Nem mintha nem adnék hitelt annak a jelentésnek, hiszen tudom, milyen jó nevű emberek írták alá. De a jelentések nem sokat érnek, amikor kinézek, s feketét látok zöld helyett.

Ne feledd: mindig szívesen látlak benneteket, amikor elhatározzátok magatokat, hogy összecsomagoljatok és jöjjetek. A völgy miatt nem nagyon aggódom. Elélhetünk gumós növényeken és sertéshúson; azért tartom a disznót, mert tudomásom szerint csak ez az állat bírja ki a krumpliétrendet. Nagyon szépen megleszünk itt. Engem a kinti földek aggasztanak.

John odalökte a levelet Ann-nek, s az ablakhoz lépett, kinézett. Ann arca elkomorult, amint elolvasta.

– David még mindig szörnyen komolyan veszi a dolgot?

– Úgy látszik.

John nézte az egykori pázsitot, amely most csak barna föld volt, némi gazzal. Már jól ismert látvány.

– Nem gondolod, hogy magában él ott, csak Hillenékkel meg a mezőgazdasági munkásaival… kár, hogy nem házasodott meg.

– Megbuggyant, úgy érted? Nem ő az egyetlen, aki pesszimista a vírusügyben.

– Ennyire a legvége előtt? – És Ann idézte sógorát: – „Szerintem bizonyos értelemben az lenne az igazság, ha a vírus győzne. Évek óta úgy kezeljük a földet, mint egy fosztogatni való malacperselyt. Pedig a föld maga az élet.”

John így felelt – Mi védetten élünk; sose láttunk túl sok füvet, úgyhogy nem nagyon számít nekünk, hogy most egyáltalán nem látunk. Vidéken nyilván döbbenetesebb a hatás.

– De David szinte szeretné, hogy győzzön a vírus.

– A gazdaember sose rajongott a városi emberért, és nem nagyon bízott benne. Nagy tátott szájnak látja egy lusta testen. Szerintem a legtöbb farmer örülne, ha a városlakó fejre állna kicsit. Csakhogy ez a fejre állás, ha sor kerül rá, nem lesz csekélység. Mégse hiszem, hogy David szeretné, ha a Csung-li vírus lesújtana ránk. Épp csak a vírus belefészkelte magát az agyába.

Ann hallgatott egy darabig. John ránézett. Az asszony a tévékészülék üres képernyőjére meredt. David levelét markolta.

– Lehet, hogy vénségére kicsit bogarasodik. Gyakran megesik ez agglegény gazdaemberekkel.

Ann megkérdezte: – Áll még a megegyezés, hogy Roger figyelmeztet bennünket a bajra, hogy elutazhassunk északra?

John meglepődött: – Hogyne. Bár most nem tűnik sürgősnek a dolog.

– Megbízhatunk Rogerben?

– Miért, csak nem hiszed, hogy nem? Még ha a mi életünket kockára tenné is, gondolod, hogy a magáét is meg Oliviáét és Steve-ét is?

– Nem. Csak…

– Különben is, ha baj lesz, nem lesz szükségünk Roger figyelmeztetésére. Messziről látjuk, ha közeleg.

– A gyerekekre gondoltam – mondta Ann.

– Jól meglesznek. Davey még szereti is a konzervhamburgert, amit az amerikaiak küldenek.

Ann elmosolyodott: – Igen azt hiszem, jó lesz az a konzervhamburger, ha ráfanyalodunk.

Amikor a gyerekek hazajöttek szünidőre, szokás szerint leutaztak Buckleyékkel a tengerre. Furcsa utazás volt ez a kietlenül csupasz, vírus irtotta tájakon, szántóföldek mentén, ahol a gabona helyett gumósokat ültettek. Ám az utakon éppúgy morajlott a nagy forgalom, s a parton éppoly nehéz volt nem túlzsúfolt helyet találni.

Meleg volt, de esőt ígérő fellegek homályosították el az eget. Nem távolodtak el túlságosan a lakókocsitól.

Magas kiugrón táboroztak le, ahonnan le lehet látni a kavicsos partra, és messze el a Csatornán. Daveyt és Steve-et nagyon érdekelte a tenger forgalma; néhány mérföldnyire a parttól kis hajókból álló flottát lehetett látni.

– Halászbárkák – magyarázta Roger. – Halat fognak, hogy pótolják a húst, mert nincs fű a marháknak.

– És hétfőtől fejadagra lesz – tette hozzá Olivia. – Fura: halfejadag!

– Legfőbb ideje volt – jegyezte meg Ann. – Már nevetséges magasságba szöktek az árak.

– A brit nemzetgazdaság gördülékenysége továbbra is halk szakszerűséggel keveredik – mondta Roger. – Azt mondták nekünk, hogy mások vagyunk, mint az ázsiaiak, én istenemre: igazuk volt! A nadrágszíj fokról fokra szorosabb lesz, és senki sem panaszkodik.

– A panaszkodásnak nem sok értelme lenne! – mondta Ann.

– Most már minden egészen más, most, hogy a végső kilátások igen jók – így John. – Ha nem lennének ilyen jók, aligha lennénk ilyen nyugodtak és fegyelmezettek.

Mary fürdőzés után törülközött a lakókocsiban, s most kinézett rájuk az ablakon.

– A halfasírozott az intézetben azelőtt mindig egy doboz szardellából és tíz kiló krumpliból készült; most száz kilóra jut egy doboz hal. Mi lesz ebből a végén, apa?

– Krumplifasírt – felelte John –, és az üres konzervdobozt fogják körbeadogatni az asztalnál, hogy mindenki beleszagolhasson. Ez is igen tápláló.

Davey így szólt: – Én meg azt nem értem, miért adagolják az édességet. Elvégre az édességet nem fűfélékből készítik!

– Túl sokan akartak édességgel jóllakni – válaszolta neki John –, köztük te is. Most a magad adagjára vagy hagyatkozva, meg még arra, amit anyádtól és tőlem Mary nem kér el. Örülj a jó szerencsédnek. Hiszen árvagyerek is lehetnél.

– És meddig tart még a jegyrendszer?

– Még pár évig, úgyhogy jobb lesz hozzászokni.

– Disznóság – dohogott Davey –, jegyrendszer, de még a háború izgalma sincs hozzá.

A gyerekek visszamentek az intézetbe, az élet visszatért szokásos medrébe. Annak idején, közvetlenül az után, hogy megkötötték egyezségüket, John rászokott, hogy fölhívja barátját, valahányszor két-három napig nem találkoztak, ám most már nem bajlódott ezzel.

Az élelmiszer-adagolás fokozatosan szűkebbé vált, de volt még ennivaló, nem kellett éhezni. Híre járt, hogy más, hasonló helyzetű országokban éhségzavargások zajlanak, főleg a mediterrán országokban. London önelégülten reagált ezekre a hírekre, összevetette ezt a fegyelmezetlenséget a maga türelmes és rendezett sorállásaival a szűkös adagokért.

„És ismét a brit népre vár – írta a Daily Telegraph tudósítója –, hogy példát mutasson a világnak, hogyan viselje el balszerencséjét megbízhatóan és rendíthetetlenül. Lehet, hogy zordabb idők is várnak ránk, de tudjuk, hogy a türelem és szilárdság dolgában nem vallunk szégyent.”